A
Nap épphogy kikukucskált a felhők mögül, a fák gyengéden dülöngéltek a lágy
szellő miatt. Csak ezt lehetett hallani a szobámban, mindaddig, míg meg nem
szólalt az ébresztő. Ez a hang jelezte, hogy vége a nyárnak és kezdődik az
iskola. Nem vár erre a napra senki sem. A takarót magamra húztam, semmi kedvem
nem volt kikelni az ágyból, és az, hogy iskolába kell mennem rátett egy
lapáttal.
Nehéz
felkelni azzal a tudattal, hogy kilencedikes vagyok. És, hogy elköltözött a
legjobb barátom, nem segít a helyzetemen. Halottat játszva bújtam ki a puha ágyikóból
és vánszorogtam be a fürdőszobába. Pont mikor elkészültem, hallottam egy
ismerős hangot a szobámból. Azonnal jobb kedvem lett. Széles mosollyal futottam
a laptopom elé és nyitottam fel a tetejét.
- Szia, Zayn! – integettem a kamerába.
- Jó reggel, El. Hogy
érzed magad az első napodon?
- Mint akin most ment át
egy úthenger – apadt le a kedvem. – Te?
- Nem sokat aludtam
tegnap, szóval körülbelül a zombi és másnaposság szintjén vagyok - motyogta kócos
séróval és álmos fejjel, alig hallhatóan.
- Kár, hogy nem vagy itt –
suttogtam szomorúan.
- Hiányzol, El - kezét az
asztalra emelte és halvány mosollyal hümmögött a kamerába.
- Te is nekem, de most már
megyek, mert elkésem. Szia.
- Rendben. Sok sikert El.
Szia – azzal lecsuktam a laptopot és elindultam.
A
fejemben sok kérdés, a hasamban pedig elviselhetetlen érzés kavargott. Milyen
lesz az iskola? Milyen lesz az osztályom? Sikerül bárkivel is összebarátkoznom?
Vajon Zayn is ennyire izgul? Minden sokkal egyszerűbbé válna, ha itt lenne.
Ekkor
léptem be a suli ajtaján. Azt se tudtam hova kell mennem, csak álltam ott
bambán. Kinéztem az ablakon és ezután vettem észre a nagy tömeget az udvaron.
Lesiettem, majd nézelődtem össze-vissza hova kéne állnom. Hirtelen megakadt a
tekintetem egy tanáron, akinek azért volt ismerős az arca, mert tőle vettük a
könyveket. A sor hátuljára baktattam a földet bámulva, kicsit elszakadva a
többiektől beálltam. Úgy remegtem, mint a nyárfalevél, mikor rezgést éreztem a
zsebemben. Óvatosan elővettem a telefonom és megnéztem az üzenetet.
Minden oké?
XxZaynxX
Elmosolyodtam. Kedves tőle, hogy gondol rám. Nyugodt szívvel írtam vissza.
Izgulok, de már jobb, hála neked.
XxElxX
Visszacsúsztattam a telefont a zsebembe és belemerültem a gondolataimba.
Egyikünknek
se könnyű. Szívesebben lennénk együtt. A távolság eltaszít minket. Ürességet tapasztalok,
magányt, hiányt magam mellől. Úgy érzem, mintha egy védtelen kis madár lennék,
akinek minden szerette kirepült volna a fészekből, és most egyedül maradtam.
Lehet, hogy itt vannak velem a szüleim, de ez nem segít elfeledtetni Zaynt.
Végigfutottak az emlékek a fejemben. Mindig ott volt velem, boldogok voltunk
együtt, és most elszakítottak minket egymástól.
A
tömeg megindult az épület felé. A sort követve bementem az osztályterembe.
Azonnal az utolsó padokat céloztam meg, ahol persze már ültek. Az utolsó előtti
padnál volt még egy hely, egy szalmaszőke hajú lány mellett. Helyet foglaltam,
a lánynak pedig odaköszöntem egy kedves mosoly kíséretében. Az osztályfőnök
mindent elmondott, amit tudnunk kell, majd haza is engedett minket.
Szedtem
a lábaimat, ahogy csak tudtam, hogy végre tudjak beszélni Zaynnel. Az iskola
nem helyezkedett el messze a házunktól, ezért gyalog is hamar beérek. A
hazaértemmel még a szüleim kérdezősködését sem úsztam meg. Elhadartam nekik
mindent, amit az osztályfőnök megemlített és fénysebességgel siettem fel a
szobámba.
Bekapcsoltam
a laptopot és vártam, hogy Zayn fogadja a hívásom. A szememet a hegedűn
legeltettem, alsó ajkamat harapdálva. Engedve a kísértésnek felkaptam a
hangszert. Az ujjaim megszokott mozgatásával lágy hangokat képezve, egy kecses
dallamot sikerült varázsolnom. A monitorra pillantottam, ahol kedves mosoly
kíséretében egy ismerős arcot fedeztem fel.
- Ez gyönyörű El,
folytasd.
- Köszönöm Zayn, de
hiányzik alóla a kíséret – tettem egy enyhe célzást.
Habozás nélkül a zongora
előtt teremt és alájátszott egy menetet. Csodálatos dinamika keletkezett a két
hangszer egymásra találásakor. A dal gyönyörűen hangzott, ugyanakkor
szomorúságot sugárzott. Tükrözte az érzelmeinket, a köztünk lévő távolságot.
Könnyfacsaró volt, de mint minden slágernek, ennek is vége lett.
- Te sírsz? – kérdezte
Zayn nevetve.
- Dehogy! – töröltem meg a
szemem vigyorogva.
- Akárhányszor közösen
zenélünk, mindig elsírod maga.
- De csak mert olyan szép.
- Igen, az – komorodott el
az arca.
Feszült csend lett, aminek
véget akartam vetni, de nem tudtam mit mondani.
- Kész az ebéd! – nyitott
be anyukám, ezzel megtörve a némaságot.
- Oké, akkor én megyek,
szia! – mosolyogtam a kamerába.
- Jó étvágyat! Szia, El!
Viszlát Mrs. Brooks!
- Köszönjük. Szervusz
Zayn! – köszönt el anya is, majd kikapcsoltam a laptopot.
- Kedves srác ez a Zayn – jegyezte
meg, miközben az ebédlőbe tartottunk.
- Anya, ne gondold, hogy
barátságnál több van köztünk. Csak barátok – néztem anyára, de közben halkan
motyogtam –, az egyetlen barátom.
Ebéd
után úgy éreztem, jót tenne egy kis séta. A tó felé baktattam, ugyanis az a legközelebbi
és legszebb hely. A közelében megálltam és a vízben úszó halakat figyeltem a
gondolataimba merülve.
- Biztosra veszem, hogy át
tudnám ugratni a tavat! – zökkentett ki a mellettem hangoskodó személy.
- Ugyan! – jött az
egyhangú válasz mind a fiúktól, mind a lányoktól. Az a lány is ott volt, aki
mellé ültem az iskolában.
- Nem hiszitek? – emelte
fel a hangját és a kezét, amivel meglökött és ezzel kizökkentve az
egyensúlyomból a tóba estem.
- Neked teljesen elmentek otthonról? – förmedtem
rá, miközben mérgelődve próbáltam kicsavarni a hajamból a vizet és elindultam
az ösvényen hazafelé.
